Az ötödik pecsét a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban – Bátorságszérumot csöpögtet belénk

2017.01.20

Szenkovits Péter írása (teremtuccse.blogspot.hu).


Mi múlik rajtam? Ha már éppen errefelé portyázok világűri kalandozásaim során.

Például ne hagyjam szó nélkül, ha valaki/ke/t megfélemlítenek, megaláznak, gyötörnek, meghurcolnak. Kirekesztenek. Ha bárki/ke/t le akarnak radírozni, mert: csak.

Mindig van választási lehetőségem. Patkánybérenccé válok, vagy sem.

Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című művét 1976-ban álmodta filmre Fábri Zoltán. Amíg létezik cinema e földtekén, addig hat ez az alkotás, amely a saját felelősségemet boncolgatja.

Öt férfi cserél eszmét egy csendes zugban – kocsmában - a vészkorszakban. Kritizálják (ha csak egymás/maguk között is) a rendszert. Elegük van a vezér és bandája sátáni aljasságaiból. Persze félnek, nem merik fölemelni szavukat nyilvánosan. Nem állnak ki az üldözöttekért, nem lázadnak fel az ember(i)ség védelmében.

Ki-ki egy feladványon morfondírozik: a következő életében (ha van/lenne ilyen) teljhatalmú zsarnok, avagy megalázott rabszolga lenne-e? Feketén-fehéren. Árnyalatok nélkül. Vegytisztán. Totálmocskosan.

Ilyenformán persze eldönthetetlen a dolog. De, ha mégis…

Az öt úgymond kisemberből egy - spicli. Nem túl rossz arány(?), „mindössze” húsz százalék.

A torzlelkű tömlöcbe juttatja a másik négyet.

Verik s porig akarják zúzni, alázni őket. Ha megütnek egy megkínzott, már félholt ellenállót, s ez által maradék önbecsülésük is megsemmisül: hazamehetnek.  Ha nem, ők is halál fiai. A négy férfiből három képtelen meglendíteni karját-kezét, a lázadást, a halált választja inkább. Egy meglegyinti „Krisztust”, aztán mehet Isten hírével. Ám ő sem kollaboráns, merthogy valójában embermentő; odahaza saját és befogadott – zsidó – gyerekek várják. Az életük az ő létén múlik.

Zalaegerszegen, a Hevesi Sándor Színházban Hamvai Kornél alkalmazta színpadra Sánta Ferenc remekművét. Csiszár Imre rendezte. Fantasztikusan. Felemelőn, katarzist teremtőn.

Az órás Farkas Ignác. Azt gondolnánk, hogy a filmbeli Őze Lajos után reménytelen vállalkozás Gyurica úr bőrébe bújni. Nem így van. Amiként alkotótársai is olyan karaktereket teremtenek, melyek élnek, égnek a színen, a szívünkben. A könyvügynök Bellus Attila (a filmben Márkus László), a kocsmáros Kiss Ernő (Bencze Ferenc), az asztalos Balogh Tamás (Horváth Sándor), a fényképész Szakály Aurél (Dégi István). A színművészet olyan csodájával ajándékoznak meg bennünket, amiért újfent megérezzük, hogy teátrum nélkül lehet ugyan létezni, de…

Az ördög ideológusa-mindenese Sztarenki Pál (ez volt az utolsó filmszerepe Latinovits Zoltánnak). Elképesztő, hogy okos(nak vélt), értelmiségi(???) miképpen szolgálhatja – teljes arzenálját bevetve – a sátánt 1944-ben.

És 2017-ben? Nézzünk csak körül ezen a bolygón. Násztáncát lejti a téboly. Mert hagyják. Hagyjuk. Hagyom.

Kussolunk/kussolok.

Bátorságszérumot csöpögtet belénk a zalaegerszegi előadás.

Ránk fér ember(ség)söprő-járványok idején.

Hiszen bődületesen sok múlik rajtunk/rajtam. 

Fotó: színház.org