Kaliforniai álom (La la Land) – avagy ne tapossuk egymást

Cikkünk végén szavazással: Melyik táncos-zenés film a kedvenced ezek közül?

2017.02.08

teremtuccse.blogspot.hu.


„Talán azért bíztál, amíg padlón voltam, mert ettől többnek érezted magad.” Voltaképpen ennek /a pofán vágásnak/ a jelentése: valójában azért bíztál magadban, mert (akkor) én még lejjebb voltam a lejtőn, mint te, de (most) az én szekerem beindult, a tiéd meg éppen csak, hogy döcög (ha egyáltalán): és irigykedsz!

Ez a - ne legyek prűd! - kiböfögés fölér(het) egy cunamival, ami maga alá temet(het) egy szerelmi kapcsolatot. 

Így is lőn a Kaliforniai álomban (La la Land).

Dráma-fűszer az is, hogy a fiú (Sebastian) ezt nem is gondolja komolyan. Csak úgy kibuggyan belőle. Vissza is nyelné (előbb-utóbb), de már mit számít? A leány (Mia) először azt hiszi, rosszul hall. És ez tényleg (bizonyos szempontból) így is van. Csakhogy ekkor éppen, a legérzékenyebb időszakában, tonnányi szeretetre és biztatásra lenne szüksége, s nem tőrdöfésre, még ha a penge papírból is van.

Ez a romantikus vígjáték, amit a harminckét(!) éves Damien Chazelle rendező-forgatókönyvíró jegyez, túszul ejti 2017 elején a világot. Illetve annak a hét (és fél?) milliárd földlakónak azt a részét, aki már/még kapiskálja azt – mert megadatott számára (hagyjam a demagógiát!) -, hogy a jó film, a profi cinema olyan adomány, ami segít elviselni önmagunkat, egymást, s arra inspirál, hogy emelkedjünk föl a felszínről, s ne legyünk kishitűek: célozzuk meg a csillagokat, préseljük ki magunkból azt, akik vagyunk! Korra, nemre, fajra, felekezetre való tekintet nélkül. (Damien Chazelle 2014-es alkotása, a kőkemény Whiplash ugyanerről szól. Nemde?!)

Romantikus musical. Nem őrület valahol?

Nincs kertelés: rajongok érte. Elment az eszem? Meglehet. De alig vártam, hogy másodszor is beszippantson. És előtte, utána is nézem, hallgatom ezt meg azt a snittet, betétdalt; és levesz a lábamról újra meg újra.

Bepötyögteti velem /ráadásul/ a laptopomba: a művészeten nem rágódni kell, hanem be kell engednünk kitárt ablakainkon át valamennyi sejtünkbe. Amiből egyébként jóval több van, mint hét és fél milliárd. No, tegye fel a kezét, aki ezt fel tudja fogni! (De miért is kellene nekünk mindent értenünk?)

Emma Stone (Mia) és Ryan Gosling (Sebastian) külön-külön is kivételes, együtt döglesztőek. A fényképezés (Linus Sandgren) szédületes. A zene (Justin Hurwitz!!!) andalító, máskor meg mámorító, biztosítékot szétrobbantó.  A koreográfia kolosszális (művész-alkotóját, sajnos, nem találom a stáblistákon).

Hogy mégis mi a fontosabb álmaink sorrendjében?  Szerelem? Hivatás? A kettő – s még mi minden más – szintézise…?

Vagy profánul: képes legyek száműzni a pitiánerségemet, a kisstílűségemet, s ültessek/ültessünk magamba/egymásba bizalom magvakat. Fölszabadítani mindenáron az energiáinkat, s közösen turbóztatni.

A földközösségért. (Hogy frázis? Ki nem tesz rá!)

S ha olykor padlót fogunk, és ez nem „csak” kaliforniai álom: ne tapossuk (el/agyon) egymást.  

 

 

kultúraFilmfilmkritikamozi