Nem maradhatunk tétlenek – Menedék (The Zookeeper’s Wife, amerikai filmdráma), mindenkinek

2017.04.04

teremtuccse.blogspot.hu / Szenkovits Péter


Házastársi szövetségről is szól Niki Caro (1967) rendezőnő filmje, a Menedék. Hogy jóban-rosszban, míg a halál…

1939, Varsói Állatkert. A náci söpredék megszállja Lengyelországot, s nem ismer se Istent, se embert.  

Minden korábbinál erősebbé válik az állatkertet vezető hitvestárs frigye azáltal, hogy nem maradnak tétlenek. Mentik, aki, s ami menthető. Csak egy számít: embernek maradni. Együtt. Kéz a kézben.

Annyi, de annyi szörnyűséget, borzalmat (is) fotografál Andrij Parekh (1971), miközben hétágra süt a nap, és boldogság (lenne) ezen a Földön élni. Szeretni, teremteni, gondoskodni egymásról. Mindenkiről s mindenről.

Antonina Zabinska (1908-1971) és a férje, dr. Jan Zabinski (1897-1974), a lengyel főváros állatkertjének vezetői, 1939 és 1945 között háromszáz zsidó kortársuk – köztük sok gyermek – életét mentették meg.  A Világ Igaza Oklevelet adományozta nekik Jeruzsálemben a Yad Vashem Intézet, a Holokauszt Áldozatainak és Hőseinek Izraeli Emlékhatósága (1968-ban). „Aki akár egyetlen életet is megment, mintha az egész világot mentette volna meg.”

Szörnyetegek és kollaboráns bitangjaik vajon miért s meddig kínozzák az emberiség javarészt csupa szív csapatát? Miért e próbatétel-sorozat? Mit vétettünk?

A Menedék – amerikai történelmi dráma (2017) – mementó/emlékeztető. Hatmillió ártatlan embertársunkat zártak gettóba, zsúfoltak marhavagonba, tereltek gázkamrába nácik és a saját hazájukat is eláruló pribékjeik.

Amikor Enyedi Ildikó berlini Arany Medve-díjas Testről és Lélekről (2017) cinemájában Herbai Máté operatőr a marhavagon nyílásain néz ki velünk együtt a napsütötte vágóhídudvarra, akkor ugyancsak belém villant: atyaisten, még meddig tűr/het/jük, hogy ember embernek vérfarkasa legyen?

Merthogy rémálom ez a mai valóság is. Nézzünk csak körül! És a holokauszt sem a vasúti peronokon kezdődött.

A sátán étvágya kifogyhatatlan. Folyamatos utánpótlást akar kicsikarni. Ha hagyjuk.

A hős lengyel házaspár ellenállt. S nem enged/het/te feladni a reményt másokban, a poklok poklában sem.

Szép film a Menedék. Erőt s hitet adó. Az Antoninát megformáló Jessica Chastain (1977) érzékenysége s ugyanakkor energiája káprázatos. S lám, csudalények nem csak a filmvásznon léteznek, hanem, hm, köztünk is! Jan, élete párja: Johan Heldenbergh (1967). Csaknem beleroppan, de akkor se, csak azért sem adja fel. Ketten együtt pedig pláne nem ismernek lehetetlent.

A náci főzoológus Daniel Brühl (1978 – a Niki Lauda-filmből lehet ismerős, Hajsza a győzelemért, 2013) a művelt Mefisztó. Néhány mai mocsárgázas mega utódja szűkebb-tágabb körünkben vitézkedik.

Rajtunk múlik, meddig.

A Menedékben feltűnik Henryk Goldszmit orvos, gyógypedagógus, írói neve: Janusz Korczak (1878-1942), akinek az emlékére teljes filmet szentelt 1990-ben Andrzej Wajda (1926-2016; a világhírű lengyel rendező életművéért 2000-ben kapott Oscar-díjat). Goldszmit 1912-ben alapított árvaházat Varsóban zsidó gyerekeknek, pedagógusi alapelvei: a gyermekek egyéniségként való kezelése, a személyiség feltétlen tisztelete. 1940-ben a gettóba kényszerítették otthonát. A marhavagonokban sem engedte el a kisdedek kezét, jóllehet, őt meg akarták s meg is tudták volna menteni. Szeretett tanítványaival együtt halt meg Treblinkában, 1942 augusztusában. A német könyvszakma békedíját 1972-ben – posztumusz - kapta meg. Az 1919-ben született Megbocsátás című művében ekképpen ír: „Mi csak egy dolgot adunk nektek, vágyat a jobb élet iránt, ami most nincs, de valamikor lesz, vágyat az őszinteség és az igazság iránt.”

A Menedék a szövetségről szól. A házastársiról s a felebarátiról. Hogy jóban-rosszban. Mindhalálig. 

kultúraFilmfilmkritika